Akik nagy, messze útra kelnek,
vagy tengerre szállnak dióhéj hajón,
kedveseiktől könnyes búcsút vesznek,
és osztályt tesznek minden földi jón.
Én is most vészes lengő hídra lépek,
és ama tájon szörnyű a vihar,
s amint az ingó, rengő hidat tépi,
vad jajgatásba rémül ott a dal.
E hídról, hogyha tán vissza nem térnék,
ha mélybe lökne le egy szélroham,
- tudom, én egyszer már e tájon jártam -
ott elpusztultak már sokan, sokan.
Igen, ha utam vissza nem vezetne,
s lehullana két dajkáló karom,
lezárulna én két könnyes szemem,
s a szó elhalna ajkamon,
a számodra e bús sorokba zárom
végakaratom :
Ne hidd, hogy itt koldusszegényen hagylak,
tündéri szépet testálok neked:
víg kacsalábon forgó házikót,
s árnyékba borult hűvös kerteket,
olyat, minőkben szép fiúcskák járnak,
mellettük nemes, hófehér agár,
és szilaj vérű kicsiny pejcsikót,
mely, mint egy táltos, oly röpülve jár.
S örökül hagyok - panaszod ne érjen -
egy dús veretű, nagy aranyhajót,
mely elviszen a kincses napkeletre,
s körülhajózod a nagy földgolyót,
hogy megtérhess, mint a mesék lovagja
kinccsel, tudással bőven, gazdagon...
Fiam ne mondd, hogy bús szegényen hagylak,
az álmaimat, ím neked hagyom!
Van még egy kincsem, drága, ritka jószág,
nem mutogattam soha senkinek,
de most, fiam, híven elibéd tárom,
legyen ez is a tied ! Tied!
Vigyázz reá szent, titkos félelemmel,
mint ó - csudára, jaj, össze ne törd :
ez az a kincs, mely bennem fájva égett,
mely kínzott, bántott, holtra gyötört,
s mint szent olajjal telített kehelyből,
belőle csordult sok nehéz dalom...
király nem nyújthat dúsabb örökséget :
a szívem ím teneked hagyom !
És tengereknek gyöngyfövenyű mélyén
oly pazarlón az ékkő nem terem,
ó, mint amennyi drágagyöngyöt ontott
két gyöngykagylóm : a két síró szemem.
E gyöngyöket most mind reád testálom,
építs belőlük szép könnypalotát
vagy fűzzed össze fénylő, dús füzérbe,
s ékítsed véle egykor az arád.
Vagy menj velük messze, nagy világba,
és szórjad szét a négy égtáj felé,
hisz ennyi kincstől megroskad a vállad,
legyen belőle minden emberé.
Ó, vidd, fiam, az álmom, szívem,könnyem:
sok drágagyöngyöm : zengő, bús dalom...
s az emberek, ha megköveznek érte,
fiam, ne átkozz nagyon !
Várnai Zseni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése